Június 9-én 36 nyolcadik osztályos diáknak szólt a csengő.
Elballagtak iskolánk végzős diákjai.
Somorai Árpád igazgató beszéde:
Tisztelt meghívottak!
Kedves végzős diákok!
Kedves szülők!
Tisztelt vendégek! Kedves kollégák!
Minden út a szívünkben kezdődik. Figyeljünk a belső hangunkra és higgyünk abban, hogy képesek vagyunk nagy dolgokra.
Kedves végzős diákok!
Az elmúlt időszak nem volt számotokra egyhangú, kihívásokban bővelkedett. Ha csak a világjárvány időszakára gondolok, nagyfokú alkalmazkodó képességre volt szükségetek, hogy eredményt érhessetek el. Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy a bizonytalanság életérzése mindannyiunknak ismerőse lett az elmúlt időben. Marad-e a ballagás dátuma? Változik-e a tanévszerkezet? A vizsgák időpontja marad-e? Csak az utóbbi 2 hét bizonytalanságait említem. Mit lehet tenni egy bizonytalan helyzetben?
Amit tehetek, hogy biztos pontokat keresek. Ezt mindenkinek magának kell megtalálnia, de ebben is segíthetitek, bátoríthatjátok egymást.
Biztos pont: lesz országos vizsga!
Biztos pont: ha elakadsz a tanulásban segítséget kérhetsz tanárodtól, segíteni fog, ha nem hinnéd, próbáld ki!
Biztos pont: szüleid melletted állnak, számíthatsz segítségükre!
Biztos pont: a következetes, kitartó tanulásnak mindig van eredménye.
Milyen jó annak, akit nem kell noszogatni sem tanárnak, sem szülőnek, mert motivációja belülről fakad. Tudja, hogy mit szeretne és azt is, hogy milyen eszközökkel szeretné elérni. A belülről születő tanulási vágy a sikeres vizsgák alapja.
Csendben születik az élet, mondja Mustó Péter jezsuita szerzetes.
Az elmúlt nyáron az iskola előtti térrendezés alkalmával a zöldövezetbe két gömb akácfát ültettek. Meg volt locsolva mindkettő, ahogy kell. Két hónap elteltével az egyik lehullatta a zöld levelét, nem sokkal később a másik is. Aztán el is felejtettem a két iskola előtti gömb akácfát. Körülbelül két hónappal ezelőtt eszembe jutott a két fa, gondoltam megnézem, hogy nőttek-e? Szomorúan tapasztaltam, hogy mindkettő csupasz, nincs rajta egy zöld hajtás sem. Még egy kisebb ágat is ellenőriztem és láttam, éreztem, hogy száraz. A hogyan továbbról gondolkodtam, meg arról, hogy mit kellett volna tegyünk, hogy ez ne történjen meg. Végül arra jutottam, hogy adok még nekik egy kis időt. Meg is feledkeztem róluk. Május második hetében, egyik reggel, amikor jöttem be az iskolába rápillantottam. Nem hittem a szememnek, mindkét fa ki volt zöldülve. Közelebb mentem, hogy meggyőződjek jól látok-e? A két gömbakác élt, kizöldült!
Csendben születik az élet.
Vegyétek észre magatokban, amikor megszületik bennetek a remény egy jobb és teljesebb életre. Milyen nagy szükség van a mai világban a megbízható, becsületes, jó szakemberekre. Ne csak iskolát, hanem hivatást válasszatok! Arra menjetek, merre szívetek legmélyén érzitek a hívást! Mindenkire szükség van! Lehet, hogy nem te leszel a karmester, de a te hangodtól lesz teljes a darab. Tűzzetek ki magatoknak elérhető célokat, tartsatok ki döntésetekben lépésről-lépésre, és a siker nem fog elmaradni.
Tisztelt jelenlévők!
Többen tudják rólam, hogy kedvelem a nagytestű kutyákat. Nemrég olvastam egy tanulságos történetet, ami mélyen megérintett. Szívesen megosztom:
Idézem: Állatorvosként felkértek, hogy vizsgáljam meg a 10 éves farkaskutyát, Belkert. A kutya gazdája Ron, a felesége Lisa és kisfiúk, Shane nagyon kötődtek a kutyához és reménykedtek a jó hírekben.
A kivizsgálás után megállapítottam, hogy Belker végső stádiumú rákos, sajnos nem tudunk mit tenni, felajánlottam az eutanázia – a jó halál lehetőségét. Ezt el is fogadta a család és az anya azt mondta, hogy szeretné, ha a hatéves Shane végignézhetné az egészet, talán tanulhatna belőle.
Furcsa szorítás volt a torkomban, ahogy a családtagokkal körölvéve elvégeztem, amit kellett. Shane nyugodtnak tűnt, azon tűnődtem, hogy vajon érti-e, hogy mi történik.
Belker halála után egy kicsit beszélgettünk arról, hogy a kutyák élete mennyivel rövidebb, mint egy emberé. Shane egy ideig hallgatott, majd azt mondta: Tudom, hogy miért.
Elakadt a szavunk, mindannyian felé fordultunk. Megdöbbentett, amit hallottam tőle. Azt mondta: “Az emberek azért születnek, hogy megtanulhassák, hogyan éljenek jó életet, hogyan szeressenek mindenkit. Nos, a kutyák már tudják, hogy kell ezt csinálni, ezért nekik nem kell olyan sokáig életben maradniuk, mint nekünk.
A kisfiú gondolatai megváltoztatták bennem azt, ahogy élni szeretnék – írta az állatorvos.
Minden út a szívünkben kezdődik. Figyeljünk a belső hangunkra és higgyünk abban, hogy képesek vagyunk nagy dolgokra.
Kedves ballagó diákok!
Keressetek az életetekben biztos pontokat,hallgassatok a szívetekre,lépésről, lépésre haladjatok célotok felé.
Ne feledjétek, az emberek azért születnek, hogy megtanulhassák, hogyan éljenek jó életet, hogyan szeressenek mindenkit!
Kívánok számotokra egészséget, sok igazi örömöt, sikeres vizsgákat!
Isten áldjon benneteket!
Kis Katalin, VIII. A. osztályos tanuló beszéde:
Viszlát.
Kezdhettem volna ott is hogy Jó napot! vagy Csókolom! Szia! Szervusz!
Hello teacher! Jó reggelt! Vagy éppen úgy is, hogy Bocsánat. De nem így kezdtem,
hiszen ez egy búcsúlevél. Elbúcsúzunk tanárainktól, osztálytársaktól, barátoktól,
segítőktől, elbúcsúzunk mindenkitől.
Elbúcsúzunk, de nem felejtünk. Nem felejtjük el a meleg délutánokat, az
iskolaudvar betonjának súrolását, a tribünön ülést, a hosszú órákat, a focit. Nem
felejtjük el a mosolyokat, a sok kedves szót, a gúnyos vihogást, a dulakodást, a
fájdalmat, a keserű ízt a szánkban, amikor a semmiből jön a kijelentés a
párhuzamos osztálytól, hogy jövő órán felmérőt fogunk írni. Nem felejtjük az
áldozatokat, nem felejtjük el a zsivajt, a hülyeséget, nem felejtünk el titeket.
„Ígérd meg, hogy sosem felejtesz el, mert ha arra gondolok, hogy
elfelejtesz, akkor inkább nem megyek sehova.”
Hiányozni fogtok. Nehéz lesz egy pár nap múlva átsétálni az iskola udvarán
úgy, hogy tudjuk, hogy már nem vagyunk ennek a hatalmas, sokszínű és szerető
közösség része. Lehet egy kicsit még sírni is fogunk, amikor arra gondolunk, hogy
mi már nem vagyunk ide valók. Pár év múlva visszalátogatunk, és már
betolakodókként leszünk itt. Új apró arcok vesznek majd körül minket, akik emelt
fővel néznek ránk.
Mi vagyunk a nagy, magabiztos, önálló és komoly nyolcadikosok, akiktől
félni kell. Elvileg. Emlékszem, hogy féltem a nyolcadikosoktól, amikor idekerültem.
De mint ahogy kiderült, egy rakás félbolond komolytalan kölyök vagyunk, akik
nem tudják mi lesz belőlük ebben az életben. Nem vagyunk gonoszak, nem
vagyunk félelmetesek, nem vagyunk galád népség, akiknek kőből van faragva az
imidsze. És főleg kihangsúlyozom azt, hogy nem vagyunk felnőttek.
„Előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)”
Nem vagyunk felnőttek, de mégis felnőtteknek való döntéseket kell, tegyünk,
elvárják, hogy olyanok legyünk, mint a felnőttek.
De gyerekek vagyunk, akik gyerekes dolgokat csinálnak, mint:
Rappet írunk
Harci technikákat tanítunk egymásnak mint például a mangó
Együtt járjuk az orosztáncot
Szétszaggatunk egy pár kiflit
Beverjük egymással a falat
Több liter tejet iszunk
Vagy éppenséggel: Fociztunk a teremben, amikor már ezredszerre is el volt
mondva, hogy nem szabad
Szóval azt magabiztosan lezárhatom, hogy nem vagyunk felnőttek.
„Az itt jelenlévőknek a felét sem ismerem fele olyan jól, mint szeretném, és
fele részüket se szeretem feleannyira, mint ahogy megérdemelnék.”
Hiszen olyan sokan vagytok, és olyan kevés időt kaptunk a
megismerésetekre. Pár év, és huss, már el is mehetünk innen. Mintha csak tegnap
lett volna az, hogy benyomtak minket egy apró osztályterembe egy csomó idegen
közé és azt mondták, tessék, velük fogod tölteni a következő 4 évet. Emlékszem a
sok gyanakvó, leselkedő, kételkedő és figyelő szempárra, akik hamis feltevéseket
forgattak a fejükben mindenkiről. Hiszem olyan rég még nem tudhattuk, hogy
kiből mi lesz, mit rejtenek a körülöttünk lapuló elmék.
De most már ismerjük őket. Memorizáltuk mindenki kedvenc színét,
állatát, az anyukájuk nevét, azt hogy szeretik-e a sajtos karajt. Tudjuk, ki mit szeret
csinálni a szabadidejében, focizik, pecázik, olvas, vagy éppen jobban szeret
biciklizni. Minden fáradság, ismerkedés után ilyen gyorsak különválunk?
Á dehogy, hiszem, 20 év múlva majd újra találkozunk a parkban, az
uszodában, az ovi előtt vagy éppen kis mama jógán és felidézzük azt a sok nem
felnőttes dolgot, amit ezekben az években műveltünk le. Hiszen ebben a 4 évben
örökre megtanultuk egymás apró titkait. Örökké emlékezni fogunk egymásra.
„Ha valaha is lesz olyan nap, hogy nem lehetünk együtt, őrizz a szívedben.
Ott örökre megtalálsz.”
De ez nem azt jelenti, hogy könnyű lesz itt hagyni ezt az iskolát. A sok közös
emléket, a karcolásokat a padokba, az idióta képeket, amiket a suli
számítógépeire töltöttünk le, a barátokat, a közös perceket, a rajzokat a táblán,
azt a rengeteg embert, akit éppen annyira ismertünk meg, hogy félig-meddig
tudjuk a nevüket, vagy a gúnynevüket.
Hiszen kijelenthetem:
„Szerencsés vagyok, hogy van valamim, aminek nagyon nehéz búcsút
mondanom.”
Búcsút mondok ezen kívül tanítóinknak is. És tanítókon belül nem csak a
tanárokat értem, de azt a pár embert is, akik csínyre, ravaszságra, életre
tanítottak mindnyájunkat.
Hiszen a végén nem az a pár rossz jegy, bevert fal, vagy elrontott ajtó
számít, hanem az hogy mindeközben hatalmasat fejlődtünk és minden törött
krétával, letépett függönnyel és szétszaggatott füzettel közelebb kerültünk egy
jobb jövőhöz. Mert a hibáiból tanul az ember.
„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek
láthatatlan.”
