Somorai Árpád igazgató úr köszöntő beszéde:
Ezeket a sorokat olvastam meghívótok elején. Igen, bármilyen hihetetlennek tűnik, elérkezett az idő, amikor lezárul életetek egy szakasza, és tovább mentek. Visszajönni, körülnézni, találkozni akkor szoktunk, ha valahol jól éreztük magunkat. Szívből remélem, az énekből idézett szavak mögött ez van. Ide az alma materbe mindig visszatérhettek, hazatérhettek. Olyan szép ez a latin kifejezés: alma mater, ami szó szerinti fordításban ‘tápláló anyát’ jelent, és átvitt értelemben az az intézmény, amely tudást és nevelést nyújtott a diákjainak. A kifejezést gyakran használják azokra az oktatási intézményekre, ahol az emberek diplomát szereztek, és amelyekhez gyakran erős érzelmi kötődésük van.
Kedves ballagó diákok! Kedves szülők!
Kedves vendégeink! Kedves gyerekek! Kedves munkatársak!
A búcsúzásban van szomorúság és van remény. Van elhagyás és van új kezdet.
Életetek új szakaszához szeretnék megosztani egy motiváló történetet:
A két fa történetét
Volt egyszer egy kis falu szélén két fiatal fa. Mindketten ugyanabban az időben nőttek ki a földből, egymás mellett. Az egyik fa, Erős, izgatottan nézett a távolba: „Látod azt a nagy hegyet? Én oda szeretnék eljutni, magasan, mindenki felett!”
A másik fa, Mély, lentebb nézett: „Én inkább mélyre szeretnék gyökerezni. Érzem, hogy itt van valami különleges.”
Erős csak nevetett: „Minek a gyökerek? Én felfelé növekszem, gyorsan, hogy minél hamarabb elérjem a célomat!” És csakugyan, Erős hihetetlen gyorsasággal nőtt felfelé. Mindennap büszke volt, ahogy egyre magasabb lett, ahogy egyre messzebbre látott.
Mély lassan, türelmesen dolgozott. Napról-napra mélyebbre eresztette gyökereit, erősítette törzsét. Néha féltékenyen nézett Erősre: „Talán tévedek? Talán nekem is gyorsabban kellene növekednem?”
Évek teltek el. Erős valóban magas lett, büszkén himbálózott a szélben. Mély pedig lassan, de folyamatosan erősödött.
Aztán egy napon vihar jött. Olyan vihar, amilyet még sosem láttak. A szél vadul tombolt, az eső áradatként zuhogott. Erős, aki olyan büszke volt magasságára, ide-oda hajladozott. „Segítség!” – kiáltotta. „Túl gyors voltam, nem építettem ki rendesen a gyökereimet!”
Mély mélyen levegőt vett. Gyökerei szilárdan tartották, törzse rugalmas volt, de erős. „Kapaszkodj belém!” – mondta Erősnek, és kinyújtotta ágait.
A vihar elmúltával mindketten álltak még. Erős megértette: nem a gyorsaság számít, hanem hogy szilárd alapokra építsünk. Mély pedig rájött: néha fel kell nézni, mert a magasság is fontos, – de csak akkor, ha van, miből táplálkozni.
Kedves ballagó nyolcadikosok!
Ti most mind ezek a fák vagytok. Van, aki már tudja, merre szeretne menni, van, aki még keresi az útját. Van, aki gyorsan szeretne felnőni, van, aki óvatosabban halad.
Mindkettő rendben van. De ne felejtsétek: a legnagyobb álmokat is csak erős gyökerekkel lehet elérni. Ezek a gyökerek a család, a barátok, a tanult értékek, a kitartás és a munka.
A viharok mindig jönnek az életben – vizsgák, nehézségek, döntések. De ha megépítitek magatok alatt az alapokat, ha segítetek egymásnak, akkor együtt minden vihart át tudtok vészelni.
Tisztelt szülők!
Hálás vagyok, hogy utunk elején ránk bízták gyerekeiket, és bíztak abban, hogy tudunk közösen dolgozni ugyanazért a célért. Gratulálok önöknek gyerekeik eredményeiért, erőt, egészséget és kitartást kívánok továbbra is! Mindannyiunk öröme legyen ezen gyerekek sikeres jövője!
Kedves nyolcadikosok!
Visszajövök én egyszer még! – amit ígértetek, mi komolyan vesszük, visszavárunk, ha meglátogattok, örömmel fogadunk, ha tanítani szeretnétek nálunk, ránk továbbra is számíthattok!
Induljatok bátran az útra, de soha ne felejtsetek el visszanézni, honnan jöttetek!
Isten áldjon benneteket!
Biró Bíborka és Kovács Botond búcsúzik a nyolcadik osztály nevében:
Álomvilág színesen égnek a fények.
Álomvilág ma neked szól még a dal.
Álomvilág, amiből fel kell, hogy ébredj.
Álomvilág, most vége.
Tisztelt tanárok, kedves szülők, hozzátartozók és diáktársak!
Nehéz megszólalni ezekben a percekben, hiszen nem könnyű elmondani mindazt, amit ballagó társaimmal együtt érzünk és gondolunk.
Vegyes érzések kavarognak bennünk, egyszerre járja át szívünket az öröm, a boldogság, a szomorúság. Bizonyára mindenki várta az iskola végét, hogy ne kelljen többet tanulni, ülni a padban és végig ülni azt az örökkévalóságot, amíg kicsengetnek. Azt hiszem mindenki érezte ezt már diákkorában. Most, mikor megszabadultunk a csengő hangjától, mikor akarva-akaratlanul, örömmel és szívszorongva, de menni kell, megtorpanunk. Tényleg muszáj menni? Nem maradhatnánk még egy kicsit, hiszen mégsem volt olyan rossz ez a négy év? A válasz: Nem. Akármilyen is volt, ezen a napon véget ért életünk egy fejezete. Tovább kell lépnünk, kamatoztatnunk kell mindazt, amit az iskolától kaptunk, amit e pár év alatt tapasztaltunk és valóra kell váltanunk álmainkat.
Nézz vissza még, ne legyen fájó a búcsú.
Nézz vissza még, szeret itt pár jó barát.
Nézz vissza még, akad egy életre emlék.
Nézz vissza még, most vége. – folytatódik a dal.
Ezekben az utolsó percekben, mindannyiunk előtt leperegnek a közös emlékek: a négy évvel ezelőtti találkozás, hiszen egy osztályként indultunk 2021 szeptemberében, és később egy kisebb család lettünk.
A négy év alatt sok mindenre rájöttünk: például, hogy fölösleges saját kezűleg megoldani, ha valamit eltörünk, mert sem a kukát sem a telefonos dobozt nem tudtuk rendbe hozni, valószínűleg ezért maradt néha, véletlen, nálunk a telefon és persze véletlen használtuk, mikor észrevették a tanárok. Az egyenruha sem volt mindig a kedvencünk, volt, hogy összetévesztettük a fehér színt a feketével vagy a szürkével, de előkotorásztuk a táska aljából, ha rákérdezett az oszi. A szünetre való kimenetel néha valóságos pokol volt néhányunk számára, télen azért mert hideg volt, nyáron azért mert meleg volt, bármilyen kifogást bevetettünk, csak hogy bent maradhassunk. A mesterséf szerepét is felvették a fiuk, müzlit, gyors levest és meleg szendvicset is készítettek tízórai helyett, megvendégelve a tanárokat, diákokat. A jótékonyság céljából megszervezett gyűjtést se hagyhatom ki a listánkról, ami az írószer hiánya miatt jött létre. Titokba megemlítem az osztályunk kabaláját, egy plüss zöld békát, ami régebben a telefonokat, majd az összepótolt pénzt őrizte. De, hogy hogyan is került hozzánk a béka, az maradjon a mi titkunk.
——————————————————————————-
A megszokott diákcsínyek mellett, eszünkbe jutnak a nehéz órák, amelyeken keményen megdolgoztunk azért, hogy tudással és hittel gazdagodva távozhassunk most innen. Eszünkbe jutnak a biztatások, amikor „nagyon ügyes” vagy „nagyon jó fejek vagytok” jelzőkkel illettek, de az is amikor nem tudtuk a leckét, vagy esetleg elmulasztottuk a házi feladat megírását. Vagy amikor a felmérőre nem írtunk nevet és emiatt új nevet kaptunk pl. Kukorica Jancsi, vagy Vasorrú Bába. Az is előfordult, hogy fontosabb témánk akadt óra közben, mint amit a tanár mondott és közölte velünk, hogy „nem piacnap van, hogy pletykáljanak”. Tudatosult bennünk az is, hogy fontos lehet az a Pitágorász tétel, ha a tanár százszor megkérdezi tőlünk, hogy tudjuk-e.
Holnapra mindezek az emlékek már a múlté lesznek, egy olyan múlté, amely meghatározza a jövőnket. Minden pillanat apró örömét és bánatát egyaránt őrizzük szívünkben.
Búcsúzunk most osztályfőnökünktől, tanárainktól, az iskola összes alkalmazottjától, akik mindig példát mutattak nekünk, oktattak a jóra és óvtak a rossztól.
Búcsúzunk diáktársainktól, akikkel közösen éltünk át számos különleges élményt. Reméljük, jó példa voltunk számotokra és az együtt töltött élményeket nem felejtitek el.
Drága szüleink! Hogy mennyi mindenért tartozunk köszönettel nektek, azt felsorolni lehetetlenség. Igyekszünk szorgalmunkkal és a becsületes életünkkel meghálálni mindazt, amit értünk tettek és tesznek ezután is.
Utoljára hozzátok szólok kedves ballagó társaim.
Ne bánd, minek a könny, mosolyod add és úgy köszönj,
Vár rád majd egy újabb folytatás.
Menni kell, akad egy út, ami a jó irányba fut,
Lépj rá, az majd végig járható.
Légy jó, ami szép volt a tiéd,
Ne fakuljon el a kép,
Amíg élsz a szív dalát, vidd tovább!
