Iskolaújság

Tamás Zoltán igazgató, 2000 áprilisában a következő gondolatokkal indította útjára az iskola lapját: Tavasz van, indulunk. Iskolánk lelkes közössége útjára indít egy lapot. Főleg gyerekek által szerkesztett, de nem csak gyerekeknek szólót. Tudósítunk, tájékoztatunk, emlékezünk, verselünk, rajzolunk, rejtvényeket ajánlunk megfejtésre… anyanyelvünkön és anyanyelvünkkel próbálunk nevelni, az informatizálódott világban újra megszerettetni a fogalmazást, az írást az olvasást.
NYITNIKÉK?  Szabó Lőrinc gyermekverse adta az ötletet. A kis madár éneke csupa intő szó: a telet bírni kell, bírni és bízni, hogy fog a mi szívünk is nyitni még. Ő sírja, de bírja, ami fáj, éneke csupa remény.
Mi is reménykedünk, hogy lesz aki írjon, lesz aki terjessze, lesz , aki folytassa a lapot, lesz, aki kritizáljon, lesz iskolás gyermek és megértő szülő, unokája művének örvendő nagyszülő. Egyszóval: megmaradunk.
„Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved
Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
Fogj tollat: kezdj íráshoz…”
(Baróti Szabó Dávid: A magyar ifjúsághoz)
Milyen rendszerességgel jelenünk meg? Nem tudom. Talán évente, talán félévente, talán havonta… Az érdeklődéstől, a mindenkori szerkesztőbizottság szakértelmétől és hozzáállásától függ. Az indítónak íródott szavak több mint tizenhat év távlatából, sem veszítettek érvényükből, ma is aktuálisak. Az elmúlt évek folyamán minden évben megjelent, mikor hogy hozta a helyzet, egyszer vagy többször.
Iskolánk honlapján is olvasható:

Nyitnikék-1   Nyitnikék-2     Nyitnikék-3       Nyitnikék-4

Nyitnikek-2016-december

Nyitnikek-2018

Szabó Lőrinc: Nyitnikék
Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
‘kvart’ lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de – nyitni,
de – nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! –
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,

mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!